| magyarul | Bódhidharma |
| szankszrit: | बोधिधर्म |
| hagyományos kínai: | 菩提達摩 |
| egyszerűsített kínai: | 菩提达摩 |
| pinjin: | Pútídámó |
| Wade–Giles: | P'u-t'i-ta-mo |
| japán: | 達磨, Daruma |
| koreai: | 보리달마, Boridalma |
| vietnami: | Bồ-đề-đạt-ma |
Kezdjük rögtön az elején. Egyes
források úgy említik, mint egy király harmadik fia, mások szerint harcos
családból származott. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy indiai származású
volt és volt két testvére, akik teljesen más szellemi szinten voltak, mint ő.
Egy legenda úgy tartja, hogy egy drágakőkövet véleményeztek mindhárman egy
Mester előtt, miszerint van-e annál nagyobb kincs? A testvérei mindketten úgy
vélték, hogy nincs, de Bódhidharma azt, mondta, hogy az a drágakő értéktelen,
mert az igazi érték a bölcsesség és ez a drágakő is csak üres, mert minden
üres.
Miután apjuk meghalt Bódhidharma felkereste a Mestert, hogy elszegődjön hozzá
szerzetesnek. Itt tanításokat kapott, gyakorolt, míg ráébredt a legfelsőbb
bölcsességre. Ezután Mestere arra kérte, hogy miután ő eltávozott, utána 67
évvel menjen Kínába tanítani, mert ott szükség lesz rá, de ne maradjon Délen,
mert az ottlévők csak érdemeket hajszolnak.
Mikor elérkezett az idő Bódhidharma elindult útjára, ami 3 évig tartott. Több
forrás szerint is 527-ben érkezett meg, ahol találkozott a Liang-dinasztia beli
Wu császárral (502-549), aki nagy támogatója volt a buddhizmusnak és maga is
buddhista elveket követett. Köztük lezajlott egy párbeszéd, melyben a császár
az érdemeiről kérdezett, hogy ugyan ő ezért a sok jóért amit a buddhizmusért
tett mire számíthat halála után? Bódhidharma azt válaszolta neki, hogy semmit.
Hiszen ő tudta, hogy akit az érdemek gyűjtése vezérel, az nem igazszívű
buddhista, tehát nem is számíthat semmire. Ezután még volt két kérdése a
császárnak, melyre nem azokat a válaszokat kapta amit szeretett volna, így
Bódhidharmát tudatlannak titulálta. Ezután a pátriárka az észak-kínai Wei
királyság felé vette az útját.
A Song hegyre ment, ahol egy Shaolin nevű templom barlangjába vonult. Itt
összesen 9 évet töltött mozdulatlan, ülő meditációban étel, ital és egyéb
szükségletek nélkül. Ezidő alatt a barlang fala felé volt fordulva, melyben a
legenda szerint lyukat égetett az arcának lenyomata. Ugyan erről az időszakról
szól az a történet is, melyből származik a tea élénkítő hatása. Miszerint:
Bódhidharmának a meditáció alatt egyszer lecsukódott a szeme. Annak érdekében,
hogy ez ne fordulhasson többet elő, levágta a szemhéjait és eldobta. A legenda
szerint abból nőttek ki az első teacserjék. Innentől kezdve használták a teát
az álmosság elkerülésére.
Az emberek a csodájára jártak, mert senki sem tudta, hogy milyen gyakorlatot
végezhet. Volt egy nagyon elszánt férfi, aki napokig meditált a hóban a barlang
előtt, hogy Bódhidharma fogadja fel tanítványaként.
Dazu Huike
Ő volt Huike (487-593), aki
végül úgy bizonyította elszántságát és hűségét, hogy levágta az egyik karját és
a Mester elé tette, majd a következő párbeszéd hangzott el köztük, amelyet az
első koanok egyikének tartanak a mai napig is:
„- Lelkem olyan nyugtalan. Kérlek, Mester, csillapítsd le!
- Hozd ide nekem a lelkedet, hogy lecsillapíthassam! – felelte Bódhidharma.
- Keresem a lelkem mindenütt, de sehol sem találom – mondta Huike
- Akkor, amit kértél, megtörtént: lelked már megnyugodott – ez volt
Bódhidharma válasza.”
Ekkor
Bódhidharma tanítványaként fogadta és elkezdte neki oktatni a csant, melyet ő
vitt be Kínába és melynek gyakorlatát végezte. Így Huike lett a második kínai
pátriárka.
A csan a szanszkrit
dzsána szó átirata. Jelentése elmélyedés, meditáció. Eredetének egy
mester-tanítvány láncolaton (mely visszavezethető Buddháig) át hagyományozódód
szóbeli tanítást tekintenek. A csanban a meditáció mellett fontos szerepe van a
szerzetesi munkának is. Legfontosabb szövegük a Lankávatára szútra. Később ez
került át Japánba, ahol zen néven vált ismertté.
Bódhidharma elkezdte oktatni
a Shaolin templomban lévő szerzeteseket is. A meditációs technika azonban, mely
a csan szerves része volt igen nagy állóképességet igényelt. Az ottlévők ezt
nem bírták, így a Mester (aki Indiában már megtanulta a vadzsramushtit, az
ottani pusztakezes harcmodort) kifejlesztett egy gyakorlatsort a fizikai
erőnlét növelésére. Ez kiválóan fejlesztette az izomzatot is, azonban a
meditációban is segített, mivel fontos szerepe volt benne a légzésnek. Ez a gyakorlat
volt a Lo-han tizennyolc keze, ami azonban nem csak a meditáció
tökéletesítésére volt alkalmas, hanem arra is, hogy a szerzetesek meg tudják
védeni magukat azokkal szemben, akik rájuk törtek.
Ez a gyakorlat később kiegészült azok alapján, amiket a természetben figyeltek
meg. Igyekeztek leutánozni bizonyos állatokat, akiknek egyes tulajdonságai
hasznosnak bizonyultak. Ilyen volt a majom gyorsasága vagy a kígyó pontszerű
bénító támadása. Így alakultak ki olyan technikák, mint például a medve, a
daru, a sáska, a tigris, a majom és a kígyó. Majd később ebből alakult ki a
Shaolin kungfu, de erre majd még visszatérünk.
Tehát Bódhidharma, aki
egy teljesen új dolgot vitt a szerzetesek életébe, végül úgy döntött, hogy
hivatalosan is Huike-t nevezi meg utódjának. Így átadta neki a köntösét és a
szilkéjét, majd elmondta, hogy halála után még lesz 6 örökös, de több nem.
Viszont a csan szét fog terjedni mindenfelé.
Bódhidharmáról úgy tartják, hogy lótuszülésben, teljesen tiszta tudatállapotban
halt meg. Eltemették a hegyen, majd egy legenda szerint három évvel ezután egy
ember találkozott vele. Ekkor Bódhidharma azt mondta, hogy visszamegy Indiába.
Csak az egyik lábán viselt szandált. Mikor ezután felnyitották a sírját semmi
sem volt benne, csak egy darab szandál, a másik fele annak, ami a lábán volt.
Bódhidharmáról számos legenda maradt fenn, melyeket a mai napig használnak a
csan és zen hagyományban.
A zen kör
Miután a Mester
eltávozott, az általa kifejlesztett gyakorlatsort ugyanúgy alkalmazták naponta
többször a Shaolin templomban élők, de békés szerzetesek lévén ezt sosem
támadásra használták. Megmaradt az erőnlét fejlesztésére, a meditáció
tökéletesítésére és az önvédelem hasznosítására. A kínai kungfu nevet kapta,
melynek jelentése: idővel megszerzett tudás, valamiben való jártasság, kemény
munka. A nyugati világban a kínai harcművészetek összefoglaló nevét értik
alatta.
A Shaolinban gyakorló szerzeteseknek hamarosan híre ment és olykor még az éppen
aktuális császárok is segítségüket kérték az ország védelmében. Ezek általában
sikerrel zajlottak, így a szerzetesek már jelentős katonai erőt is jelentettek
az önvédelmi technikájuk által.
A kolostor az 1600-as évekig virágzott, mígnem, mivel a Mandzsu-dinasztia (1367-1644) elleni lázadás egyik bázisa volt, az
uralkodóház seregei lerombolták és felégették. Ekkor rengeteg szerzetes is
életét vesztette. Akik túlélték elmenekültek, sokan Kína határain túlra.
A
továbbiakban azzal a kis csoporttal szeretnék foglalkozni, akik Okinawa felé
vették az irányt.
Okinawa
egy nagyjából független sziget volt,
mely azóta már Japán fennhatósága alatt áll. Akkoriban még leginkább Kínához
tartozott. A RyuKyu szigetcsoport legnagyobbja. A XV. században betiltották a
fegyverviselést, így az ottélők kénytelenek voltak újra előtérbe helyezni a
pusztakezes harcmodorokat az életükre törőkkel szemben. Ám ezt is csak titokban
gyakorolhatták.
Az odaérkező Shaolin szerzetesek tehát már egy meglévő, azonban nem azonos
harcművészettel ismerkedhettek meg. Mivel ők is vitték magukkal a tudást, így
mindaz, ami Okinawán találkozott szép lassan összeolvadt egy nagy egésszé és
megszületett az Okinawa-te. Ennek jelentése „okinawai kéz”, mely utal arra,
hogy a kezükkel harcolnak. Emellett persze lábtechnika is bőven volt. Az
okinawa-te gyorsan fejlődött és további két ágra bomlott, ezek voltak a
shuri-te és a naha-te.
Folyamatos átalakulások után végül megszületett a karate-jutsu, mely a kínai
kéz művészetét jelentette. Később a jutsu levált és maradt a karate vagy
karate-do elnevezés. Ebben megtalálhatóak a Bódhidharma által kifejlesztett
shaolin kungfu alapjai és az okinawai parasztok harcmodora egyaránt. A lényege
pedig, hogy a karatéka a saját testét használja fegyverként, miközben az
ellenfele érzékeny pontjaira üt, rúg vagy épp blokkolja a támadást. A karate
igen elterjedt volt, hiszen hatékonyságához nem fért kétség.
Mikor
Okinawa végleg Japán részévé vált megváltozott néhány dolog. A japánok nem
akarták, hogy az immár ő fennhatóságuk alól kikerült harcművészetnek köze
legyen Kínához, ezért Funakoshi Gichin, a shotokan alapítója 1932-ben a „kara” szót
más írásjellel írta le, míg a kiejtése ugyanaz maradt. Így a karate már nem
kínai kezet, hanem üres kezet jelentett. Ehhez kapcsolta azt a felfogást, hogy
az üres nem csak azt jelenti, hogy fegyvertelen kézzel harcolunk, hanem azt az
ürességet is, ami a zen buddhizmus alapja. Ilyen értelmezésben a karate-do
jelentése: az üres kéz útja.
A
karate tehát ma már egy okinawai eredetű, kínai alapokon nyugvó, japán
hagyományos harcművészet, aminek leglényegibb pontja, hogy nincs első támadás.
Sőt a legjobb az, ha teljesen el tudjuk kerülni a küzdelmet. Azonban ha ez
mégsem sikerül, ebben az esetben meg tudjuk védeni magunkat. Ma már több
stílusra oszlik, de csak a következőket tekintik tradicionálisnak: shotokan,
wadoryu, shitoryu, gojuryu.
A
következőkben jönne az én személyes részem. Szeretném bemutatni az általam is
űzött karate stílust, a Goju-ryut és a benne fellelhető olyan elemeket,
melyeket kétség kívül Bódhidharmának köszönhetünk.
Chojun Miyagi
Ennek a stílusnak az alapítója Chojun Miyagi (1888-1953), aki Mestere halála
után elutazott Kínába, hogy abban a dojoban tanulhasson, ahol elődje is. Ez a
hely már nem volt meg, de egy idős ember, aki régen ott tanult, segítette, hogy
bővítse az ismereteit. Mikor hazatért rendszerezte mindazt, amit eddig tanult
és megalkotott egy új stílust, melyet goju-nak nevezett. A „go” keményet, míg a
„ju” lágyat jelent, tehát az új irányzat neve keménység és lágyság. Miyagi volt
az első, aki elnevezte a stílusát, melyet 1933-ban már a Japán Harcművészeti
Szövetség is elismert. Bódhidharmához hasonlóan ő is ugyanolyan fontosnak
tartotta, hogy a test edzettsége mellett a tudat is kellően tiszta és nyugodt
legyen. Egy alkalommal elhívták Okinawára, hogy a karate népszerűsítése
érdekében tartson bemutatót. Erre csak úgy volt hajlandó, ha feltűntették a
meghívókon a következőt: „Nem a látványosságért, hanem az okinawai karatéért.”
A látványos, órákig tartó bemutató után Miyagi mester a következőket mondta:
„Bárki, aki megfelelően gyakorol, meg tudja csinálni ezt. Ez egyszerűen a munka
ellenértéke.” Erre élő példaként szolgál, hogy a mi dojonkban is sokan
felnőttként kezdték a tanulást, de kitartó munkával nagyon magas szintet is el
tudtak érni. A Mester nagyon fontosnak tartotta, hogy fennmaradjon az okinawai
hagyomány, ezért Kínában, Japánban és Hawaii-n is bemutatózott.
Megalkotott olyan formagyakorlatokat, melyek a mai napig használatosak. Ezek az
úgynevezett kata-k, melyek szerves és elengedhetetlen részei a gyakorlásnak.
Nagyon fontos, hogy ezekben az első mozdulat sosem támadó. Mint már említettem
ez a karate egyik lényege. A goju iskola, azaz goju-ryu katáiban jellemző a
ritmusváltás. A gyors-lassú, lágy-kemény, egyenes-köríves váltakozása. Ezzel
teremtjük meg az összhangot a „go” és „ju” között, ami egyben a jin és jang
egységét is jelképezi és megmutatja a zen lényegét. A katáknak különböző nevei
vannak, melyek sokszor egy számot jelölnek, melyek a buddhista hagyományban
fontosak.
Suparunpei 壱百零八手
Ilyenek például: Suparinpei = 108: ennek jelentősége, hogy egy ember 108 rossz
szenvedéllyel rendelkezik, ezért ha az év utolsó napján éjfélkor 108-szor
megkongat egy harangot, akkor ezzel elűzi azokat. Emellett ennek a számnak a
buddhizmusban is kiemelt szerepe van.
Sanchin = 3 csata: ez a test, szellem és lélek hármasságának csatájára utal.
Hiszen a buddhizmus egyik célja, hogy ezt a hármat egy szintre hozzuk.
Seisan = 13 kéz: ez a kata 8 védekező és 5 támadó technikát tartalmaz. A
tizenhármas szám a szerencse és a jólét jelképe.
Bemutatnám
még egy kicsit azt is, ahogy egy edzés zajlik nálunk, egy goju-ryu dojoban,
miközben mindent áthat az az örökség, mely Bódhidharmától származik közel 1500
évvel ezelőttről.
Kezdem a legelejétől. A dojo, ami számunkra nem csupán egy tornaterem, ahol
ledolgozzuk az előző napi vacsorát. Ez a hely számunkra az, ahol a testünk
mellett a szellemünket is edzve igyekszünk egy magasabb szellemi szint eléréséhez.
Jelentése is ennyit tesz: „a megvilágosodás helye”. Épp ezért szigorú
szabályzat van, hogy mit szabad és mit nem a dojoban. Minden esetben be- és
kilépéskor meg kell hajolni a terem felé. Ezzel mutatjuk ki a tiszteletünket és
a teljes alárendeltséget, melyben a buddhizmus példájára hajlandóak vagyunk
megszabadulni az egónktól. A meghajlásnak az edzés egész ideje alatt kiemelt
szerepe van. Így köszöntjük a mesterünket, a nálunk magasabb rangú karatékákat,
így jelezzük, ha a gyakorlás közben szerepet szeretnénk cserélni társunkkal.
Egy szóval szinte minden mozdulatunkban benne van a Bódhidharma által elhozott
szellemi tudatosság és alázat.
Minden edzés elején és végén egy rövidke szertartás és meditáció, amit az éppen
jelenlévő legmagasabb szinten álló karatéka vezényel.
seiza
Ekkor rangsor szerint
egymás után leülünk seiza-ba, ami szintén visszavezethető Bódhidharmáig, hiszen
ez a csan egyik ülésmódja. Majd következik egy rövid meditáció, ami szintén az
előzőhöz köthető. Mikor ennek vége, következnek a meghajlások: először a
szentélynek, melyen ott van Miyagi megter arcképe, és hasonló karatéval
kapcsolatos relikviák. Aztán a mesterünknek hajlunk meg, végül harmadszorra
egymásnak. Mindeközben a kezünket háromszög alakban magunk elé tesszük és
homlokunk érinti a földet. Ezzel is kifejezve az alázatot. A háromszögnek is
szintén van jelentősége a buddhista szimbolikában, hiszen a test, szellem és
lélek hármasságát jelképezi. Valamint a buddhizmus fő háromságára is utal.
Buddha, Dharma, Szangha. És jobban belegondolva ez jelen is van egy dojoban,
hiszen Buddha, azaz a tanító, ezt jelképezi a mesterünk, Dharma a tanítás,
minden egyes edzésen tanulunk valamit és az tiszta és értékes, és a Szangha, a
közösség, hiszen egyikünk se menne semmire a többiek nélkül. Segítjük egymást,
az ügyesebbek tanítják a kezdőbbeket és tényleg egy igazi közösség vagyunk.
Van azonban olyan meghajlás is mikor a kezeink nem háromszög alakban vannak,
hanem párhuzamosan egymás mellett, miközben a tenyerünk felfele fordul. Ez is
annak jelképe, hogy felajánljuk tenyerünket Buddhának, hogy arra lépjen a föld
helyett.
Ezután következik a gyakorlás, ami szintén egy hármas egység, hiszen minden
edzésen gyakoroljuk a már említett katákat, valamint van még kumite, azaz a
küzdés és a kihon, ahol a technikákat sajátítjuk el. Az edzés végén pedig
szintén megismétlődik az a rítus, amivel kezdtünk: az ülés, a meditáció és a
meghajlások.
Az edzésen mindenki gí-ben van, amit övvel teker körbe. A gí, ami
alsóruházatból alakult át mutatja a történelmi hátteret, miszerint az emberek
ezt úgy gyakorolták, ahogy tudták, mindenféle különleges eszköz nélkül, azzal
amijük volt. Az öv pedig szintén buddhista jelkép, az élet körforgását mutatja.
Ugyanakkor színének is nagy jelentősége van, minden övfokozat mögött egy
mélyebb jelentést tudhatunk.
A karate tehát még a mai napig is
azokon a szilárd alapokon nyugszik, melyeket körülbelül 1500 évvel ezelőtt egy
Indiából származó mester fejlesztett ki, hogy segítse a szellemi előbbre jutást.
Természetesen a történelem folyamán keresztül ment változásokon, de azok az
igazi buddhista értékek, melyeket Bódhidharma vitt el keletre még mindig benne
vannak. Majd onnan eljutott ma már szinte az egész világra. Számomra nagyon
tanulságos volt ez a feladat, hiszen sokkal többet tudtam meg arról a sportról
is amelyet űzök. Úgy gondolom ezek után nem lesz olyan edzés, amin ne jutna
eszembe, hogy mit miért csinálunk és, hogy mindez honnan is származik.
Tököl, 2015.01.14
Források:
Bruszt
Mária 2.dan-os sensei (goju-ryu karate)
Fung
Yu Ian - A kínai filozófia rövid története, 2003
Hamar
Imre - A kínai buddhizmus története, 2004
Andrew
Skilton - A buddhizmus rövid története, 1997
Dr
Varsányi György - A csan buddhizmus története, 1984
Internet:
Kakusei SE - Dojo
etikett
Elérhető: http://kakusei.gportal.hu/gindex.php?pg=26240811
