A jéghegy és más gondolatok
Úgy látszik, ez folyamatos téma lesz itt az egyesületben, konkrétan nálam személy szerint. Talán öregszem, és van időm megrágni a dolgokat. De volt már Neked CSALÓDÁSOD?
Nekem volt. Nem is egyszer. Igazából minden kudarc, minden csalódás értünk van. Ezt nehéz elhinni. Mikor én kerültem olyan helyzetbe, akkor én is azt gondoltam, hogy marha jó ezt így kijelenteni, de cseréljen már valaki elem ebben a szituban. És igen, senki nem cserélt, és igen, fájdalmasan konstatáltam, hogy ez az én problémám. Persze szerencsés is vagyok, mert vannak barátaim. Persze ez nem azt jelenti, hogy a nyakukba kell mindent zúdítani, hanem azt, hogy Hála Istennek! legalább meghalgatnak. De térjünk vissza, van egy tényleg nagy csalódás... az ember azt se tudja, mit csináljon. De tényleg. Annyira rossz, hogy a segítő mondatok is üresen konganak a térben értelmetlenül. Csak a csalódás és az én viszonyom van élesen, semmi más. Aztán ott vannak a hétköznapi események, fel kell kelni, ezt-azt kell csinálni, tovább megy az élet, az ember pedig azt sem tudja, hogy fogja megélni a következő pillanatot, mert egy világ omlott össze benne. Csalódott. És mindegy is, hogy emberben, helyzetben, vagy mi a fenbében, de piszkosul fáj. Aztán elemez az ember éjjel-nappal, mit hogy kellett volna csinálni, stb., stb. Közben persze az eneria fogy... de az ember már addig gondolkodik, hogy szinte beleőrül. És szép lassan kezd az egész elcsendesedni, elfogadjuk a szitut, hogy most nem éppen a legjobb.
Nekem mindig a következő kérdések segítettek:
- Én tehetek-e róla? Ha igen, mit tehetek, hogy rendeződjön a dolog.
- Ha nem? Miben befolyásolja az életemet?
- Számít ez 5 év múlva?
- Ha igen, azonnal meg kell oldani... nem pedig itt rinyálni (!) Mindig ezt gondoltam. Persze mindig meg is gyászoltam azt a szitut, ami idáig elvezetett.
- Ha nem befolyásol semmit, akkor mi a fenének rágom magam? Vannak kevésbé jó helyzetek, de semmit se befpolyásol, tehát el kellne engedni az adott dolgot és továbblépni. Minden más fölösleges.
- Ha viszont meg kell oldani, akkor nincs mese, meg kell keresni a megoldást! Nem várhatom el senkitől, hogy helyettem oldjon meg bármit is!
- És szép lassan kirajzolódik egy terv, amelyen csak végig kell menni, és ott a fény az alagút végén!!!!
És ez nem egyszer esik meg az emberrel, hanem számtalanszor. És vannak emberek, helyzetek, stb. amik egy ideig fontosak voltak, de eljön az idő, amikor már más másképpen fontos. Egy egészen biztos: önmagunkkal kell szembenézni nap, mint nap. A becsület, a tisztesség, a lojalitás, stb. olyan drága kincs, amit nem lehet eladni soha semmikor!
Ezt tanítjuk itt az egyesületben, ez az ami minket éltet. Mert a karate egy kiváló eszköz, hogy magunkba tekintsünk, ha kell csalódjuk, de azért hogy újra felállhassunk. Hogy milyen utat kell érte bejárni egyénenként eltérő. De a sikert nem adják ingyen, ilyen vagy olyan áldozatot kell hozni, és nehéz helyzetekben a saját hitünk, akaratunk, elszántságunk kell hogy továbbvigyen. Ha kell, mindent előlről kell kezdeni, vagy újra megtanulni, de feladni soha (!)
És ha elfogadjuk, hogy elbukhatunk, akkor nagy a valószínűsége, hogy egy kis szorgalommal bizony a jéghegy csúcsára is eljutunk. És ott fent, lehet, hogy lesznek irigyeink, de senki nem tudja, milyen küzdelmek vezettek oda, melyet mindenkinek magának kell megjárnia. Hát ezért nem tudjuk értékelni a problémákat! Mert nem tudjuk, hogy hogyan fogja a mi javunkat szolgálni!
Sokat beszélgettem erről a barátommal. Van, akinek egy probléma csalódást okoz, és elmenekül, elhagyja a számára kellemetlen dolgot. Sajnos, aki menekül, soha nem foja megízlelni a győzelem édes ízét. Új helyen, új szituációkat kap, akár még nagyobb csalódást is. Ha az adott leckét valaki nem tanulta meg, addig és addig kap újra és újra leckéket, amíg meg nem tanulja, amit az Élet tanítani akar. Nem mi döntünk! Mi arról döntünk, mire hogyan reagálunk, milyen válaszokat adunk az adott problémákra, helyzetekre. Ha nem változunk és nem tanuljuk meg, akkor mit akarunk?
Einstein azt mondta:
"Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodással, mint amivel csináltuk őket."
Ez elgondolkodtató, nemde? Emlékszem, versenyen sokszor kiabáltam be a gyerekeknek, hogy "most valami mással kellene próbálkozni" Nem véletlenül! Mert ha addig nem jött össze a győzelem, akkor az ellenfél kiismert, tehát a rutinból ki kell ugrasztani a versenyzőt, hogy mást vegyen elő a repertoárból. Persze nem mindig sikerül, de meg se próbálni igazán vétek! És a versenyzésnél is néha egy vereség téríti magához a versenyzőt, bármennyire is kellemetlen a dolog. Persze láttam már olyat is, hogy a fenti bekiabálásom után eszébe jutott, mit gyakoroltunk legutóbb a versenyfelkészítő edzésen, és mit ad Isten? sikerült alkalmazni, ráadásul jól! Na hát ilyenkor nagy az öröm. De hogy vereség után mit tud az ember kezdeni a szituval, hogy egy csalódás jó lecke lesz-e, csak akkor derül ki, ha onnan talpra áll az illető. Mert hiteveszett egyénnel nem lehet együtt dolgozni.
Szóval a csalódás akkor is értünk van, ha ezt nem ismerjük fel. Mindig. Egyesületünkben igyekszünk olyan szituációkat teremteni, hogy ebből is, abból is jusson mindenkinek, és stabilan, megszenvedve a saját kudarcokat, de felismerjék a gyerekek, felnőttek a bennük lévő értékeket. Mert ha tudjuk, hogy értékesek vagyunk, akkor nem veszhet el a Hit, lehet bármilyen nehéz egy helyzet, de tudjuk, hogy az alagút végén mindig felsejlik a fény, mert tudjuk, hogy elérjük azt!
